azon gondolkoztam ma, hogy nem örülök annak, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ennyire megbántottak, összetörtek... van egy barátom, akivel szakított a szerelme. pénteken még szerette, szombaton már nem. félelmetesen ismerős szituáció... írt nekem egy levelet, ami először kicsit meglepett, de rájöttem, hogy számítottam rá.
egyszer találkoztam vele, de az három napig tartott. én már akkor 2-3 hete voltam abban a helyzetben, amiben ő most van, és hallotta a sztorit. írt egy levelet: nem tanácsot, segítséget kért, nem is kérdezett, csak leírta, hogy mennyire felfoghatatlan, hogy ilyen létezik. az, hogy újra és újra próbálunk szeretni, de mindig elveszik minden remény.
három napot töltöttünk együtt, nem beszéltünk sokat, utána sem. facebook lájk, komment, ennyi volt a kapcsolatunk, mégis barátnak érzem. nem olyannak, akiért felkelnék az éjszaka közepén, és hóviharban is átmennék hozzá, bármilyen messze is lakik, hanem olyannak, akihez beszélhetek, és meghallgat, és mond valamit.
szeretném, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire, ha neki ez könnyebb lenne, mint nekem volt. nem örülök, hogy ez nemcsak velem történik meg, mert senkinek nem kívánom azt az érzést.
*
miért mondjuk valakinek, hogy szeretjük, ha az nem igaz? miért borulunk ki, ha nekünk van valakink, az exünk pedig mással randizik? miért jövünk össze valakivel, ha közben mást szeretünk? de komolyan, válaszoljon, aki ezt tudja.
